Székelyföldi kulturális közgyűjtemények

Dani Erzsébet a magyar könyvtártörténet-írás hiányosságát pótolta első könyvével, amely Székelyföldi intézményi sors két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének tükrében címmel jelent meg a budapesti Argumentum Kiadó gondozásában. Hiánypótló a kötet, mert megjelenése előtt a magyar könyvtártörténet kutatásaiból az a kép rajzolódott ki, mintha 1919 után egyáltalán nem léteztek volna a környező országokban magyar könyvtárak. A Székelyföldi intézményi sors az erdélyi magyar könyvtárkultúra fejlődését, túlélésért vívott harcait és jelenlegi helyzetét mutatja be. A cím találó, hiszen a tartalom a mindenkori kisebbségi sors ékes példája. A témaválasztás nem véletlen, hiszen a szerző maga is székelyföldi származású, ami a szülőföldet érintő kérdések tárgyalása során érezhető, de mégis a tudományosság igényével, objektíven közelít választott tárgyához. Munkája több mint egy évszázadon át követi két kulturális intézmény sorsát, gyűjteményeinek alakulását elsősorban eredeti forrásokra támaszkodva, de a fellelhető szakirodalom megállapításait is felhasználja. Nem bocsátkozik előzetes felvetésekbe, hanem a feltárt anyag révén vonja le a következtetéseket.

A könyv két nagy egységre tagolódik, azaz a két, határon túlra szorult magyar kulturális intézmény sorsát külön tárgyalja, de az összefoglalásban – amelynek a szerző a Végezetül címet adta – a sorsukban párhuzamot von. Az általa bemutatott két intézmény: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára. A kutatásának alapjául azért választotta ezt a két intézményt, mert mind a kettőt egy népcsoport kulturális igénye hívta életre. A Székely Nemzeti Múzeum önálló intézmény, míg a tudományos könyvtár soha nem volt önálló, hanem egy nagyhírű iskola részeként működik. Históriájuk tárgyalása nincs azonos arányban. Érthető módon egy önálló intézmény története fordulatokkal telibb, mint egy iskolába ágyazott könyvtáré. Az együtt tárgyalhatóságot a szerző a közös sorsban fejti meg, amely nem más, mint a kemény helytállás, amellyel mind a két intézmény a maga eltérő módján védelmezte a magyarságot, a magyar kultúra kincseit.

A könyv első, az alulról jövő kezdeményezéssel létrejött Székely Nemzeti Múzeum történetét feltáró része a fajsúlyosabb. Az intézmény életében bekövetkező események bemutatása kronologikus sorrendben történik, mégpedig a mindenkori „múzeumőrök” (intézményvezetők) munkássága szerint tagolva a fejezeteket. Külön fejezet szól Vasady Nagy Gyuláról, Nagy Gézáról; Benke Istvánról és Domján Istvánról; László Ferencről, Csutak Vilmosról; Herepei Jánosról; Szabédi Lászlóról; Székely Zoltánról. Valamennyi intézményvezető nagy tudású szakember volt, áldozatos munkájukkal odaadóan végezték „szolgálatukat”. Az intézmény élén álló személyek mindig az intézmény érdekeit tartották szem előtt cselekedeteikkel, bár Szabédi László, valamint Székely Zoltán estében vannak megkérdőjelezhető döntések. Szabédi László kommunista volt, a pártállása segített az akkori politikai helyzetben, de mint a szerző le is írja, meggyőződése, hogy nem lehetett fejlesztő hatással politikai lobbizása az intézményre. Székely Zoltán korszakát (1949–1989) a kettőség és kompromisszumok sora övezte. Nagyon jó kapcsolatot ápolt a román szakmai és politikai körökkel, ugyanakkor az intézményben igyekezett magyarokat alkalmazni. Bizonyította a román kontinuitás elméletét a disszertációjában, székelyföldi ásatásaival mégis hozzájárult annak cáfolásához. A szerzőnek nem feladata Székely személyének tisztázása, mégis érezhetően felmenti vitatható módszerei ellenére, hiszen a kérdés csak annyi volt ebben a korszakban: fennmaradni vagy felszámolni. Herepei János abban az időszakban (1937–1944) vezette a múzeumot, amikor egy rövid időre a magyar területek visszakerültek az anyaországhoz. Az ő nevéhez kapcsolódik a könyvtári gyűjtemény jelentős részének pusztulása, amikor a budapesti kormányzat elrendelte annak nyugatra menekítését. A szerző egyrészt felrója Herepeinek, hogy nem érvényesítette megfelelően érdekeit, másrészt védelmébe is veszi, hiszen senki, így ő sem tudhatta, mi fog következni. A fent említett kronologikus rendet törik meg a külön fejezetekben tárgyalt időszakok, amelyekben szól a Könyvtárak és Múzeumok Országos Főfelügyelőségének szerepéről; a Székely Nemzeti Levéltár ügyéről; az impériumváltásról és annak hatásairól; a romániai magyar közgyűjteményi törvénytervezetről, a Sepsiszentgyörgyi Tartományi Múzeum, a Kovászna Megyei Múzeum időszakáról. Természetesen külön fejezetet szentel a Székely Nemzeti Múzeum jelenének. Az első részt a könyvtári állomány kezdetektől 2005-ig tartó gyarapodását bemutató fejezet zárja.

A könyv második része a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára kevésbé színes, fordulatos históriáját tárgyalja, amelynek története a Református Kollégium eseményeivel összefonódik, ugyanis a tudományos könyvtár a valamikori Református Kollégiumnak a könyvtára, amely 1670-ben keletkezett. A szerző kevés eredeti kéziratos forrásból meríthetett, ezért a könyvtár történetét a székelyudvarhelyi iskolai értesítőkre támaszkodva igyekszik feltárni, s ezzel párhuzamosan a kollégium életének fontos eseményeit is lejegyzi.

A könyvtár állománya adományokból alakult (negyvenhat darab könyvvel indult), s az államosításig iskolai könyvtárként működött. A felajánlást tevők között a társadalom valamennyi rétege képviseltette magát, így alakult ki az adományozók nevét viselő tékarendszer, amely a mai napig megőrizte ezt a formát. Az intézményben a XX. század első tizenhárom évében széles körű kulturális és irodalmi élet folyt. A kollégium ifjúsági olvasókörének könyvtárai, a nagykönyvtár, valamint a gyermekkönyvtár állománya gazdagodott. 1913-ban adták át a kollégium új épületét. A berendezkedésre nem maradt idő, mert a történelem közbeszólt: kitört az I. világháború. A könyvtár fejlődése lelassult, s a megváltozott politikai és gazdasági helyzetben az iskola sem tudott visszatérni régi hagyományaihoz. A húszas években próbálkoztak értesítők kiadásával román és magyar nyelven egyaránt, de sikertelenül, s e korszak történései nehezen rekonstruálhatók. A Trianont követő intézményi sors sújtotta a kollégiumot is. Felekezeti iskola lévén, viszonylagos védettsége volt, mert az akkori román politika még nem merte nyíltan támadni a magyar egyházakat. De a felszín alatt elindult egy folyamat, amelyben a tanintézet csak annyit tehetett, hogy nem zárt be, de az oktatást az új rendszerben kellett folytatnia. Lassan beszivárgott a kétnyelvű tanítás, s a román tankönyvek egyre inkább teret nyertek. A könyvárat az államosítás során leválasztották arról az intézményről, amely létrehozta. 1944-ben lezárult a gyarapítása, és zárt ajtók mögé került, ami – mint azt a szerző találóan megfogalmazza – a gyűjtemény túlélését jelentette a szocializmusban. A rendezetlen gyűjtemény nagymérvű rendezése vehette kezdetét a hibernáltság időszakában. 1970-től Székelyudvarhely városi könyvtárának tudományos részlegeként tartották számon 1990-ig, de ajtaja a könyvtárhasználók előtt zárva maradt. Önálló jogi státust soha nem kapott a könyvtár, napjainkban a Haáz Rezső Múzeum részlegeként működik, de továbbra is maradt az újra egyházi fenntartás alatt levő Református Kollégium épületében.

Az összegzés során a szerző egyrészt a már említett érdekes párhuzam által kerek egésszé foglalja a két intézményi sorsot, összefoglalja a leírtakat, s levonja a következtetéseit. Másrészt felvázol egy jövőképet az összmagyar kultúra egységéről, amely nagy digitális archívumokhoz való kapcsolódás révén valósítható meg. Reményei szerint ma már nem csupán vízió a virtuális formában megjelenő kulturális autonómia.  

Dani Erzsébet (2015): Székelyföldi intézményi sors két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének tükrében. Budapest: Argumentum, 339 o.

Címkék