Hatások. Volt egyszer egy honismereti kör

Fekete Dezső-emléknap, Bácsalmás

Ritka eseménynek voltak tanúi azok, akik 2015. október 17-én a bácsalmási Vörösmarty Mihály Könyvtárban emlékeztek Fekete Dezsőre, az országosan elismert, helybéli könyvtárosra, bibliográfusra, születésének kilencvenedik évfordulója kapcsán.

Bácsalmás a szerb határ mentén, a Duna-Tisza közén fekvő település, az utóbbi több mint két évtizedben határátkelőhely is. A „zsíros bácskai föld” azon városa, amelynek népessége hajdanán tizenháromezer, de ma már csak hétezer fő. Volt mezőváros, járási székhely, nagyközség, most város. Békében élt és él itt egymás mellett a nemzetiségek sora.

Gimnáziumából többen nyertek országos tanulmányi versenyt, az utóbbi időben egyre több elszármazott, jelentős személyről derül ki, kötődött, kötődik a településhez – mindez többek között a Bácsalmáshoz hű, de másutt, Fekete Dezső szellemiségében élők segítségével. Így például Boromisza Tibor festőművész, Orosz Zoltán világhírű harmonikaművész, Andy Grove, a mikroprocesszor atyja – ők azok, akiket Szoboszlai István Attila is említett emlékező mondataiban.

Hogy miért érdekes ez? Mi köze a „hőskorszakban” könyvtárosi pályára került Fekete Dezsőhöz?

Fekete Dezső azon szakmabeliek egyike volt, akik az 1950-es években váltak könyvtárosokká, s a munkájukat kitűnően, halálukig elkötelezetten, elhivatottsággal végezték. Róla és kortársaikról, a kezdetekről emlékezett a hajdani csoporttárs, a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros című szakfolyóirat egykori főszerkesztője, a könyvtári kronológia nagymestere, Gerő Gyula ezen a napon.

Gerő Gyula az 1950-es évek hathetes budapesti bentlakásos könyvtárosképző tanfolyamának időszakát idézte fel, ahonnan a magyar könyvtárügy több meghatározó alakja került ki, és tette le az egyes intézménytípusok máig meghatározó alapjait. Az ötvenes évek elején sorra jöttek létre a magyar közkönyvtárak, és az őket irányító járási és megyei könyvtárak. Fekete Dezső először a bajai körzeti könyvtár (mellette külön működött, más feladattal a városi könyvtár) vezetését vette át, és tanulta ki itt a gyakorlatban is a szakmát. Az 1953-ban létrejött Bácsalmási Járási Könyvtár vezetőjeként ő kezdte el kiépíteni a most is követendő irányvonalat, és húsz évig volt ezen könyvtár „szolgája”.

A szinte mintául szolgáló könyvtárról 1963-ban megjelent egy összefoglaló Tíz esztendő címmel, Gerő Gyula tollából. Számomra, aki könyvtárosi pályára lépésem első napjaiban ajándékba kaptam ezt a könyvet Fekete Dezsőtől (a többi szakmai munícióval egyetemben) most újraolvasva is izgalmas olvasmány. Könyvtártörténeti szempontból is. Az évtizedek folyamán sokat változott, fejlődött a szakmánk, de a gyökerek, az alapok állnak, és itt, ezen a déli végen ragyogóan meg is valósították az elképzeléseket. Sok minden ma sem idegen belőle, néhol újraértelmezve, „újragombolva” – ahogyan manapság mondják. Megtudhatjuk, hogyan szervezte meg a helyismereti munkát, alakította ki a gyűjtőkört, a szerzeményezés mikéntjét. Irigylésre méltó módon segítette az egyik járási könyvtár a másikat betegségek vagy állományellenőrzés kapcsán, elkészítették a papír alapú katalógusok sokféleségét (a számítógép még álom sem volt), és bizony a település pirosra festett padjainak támláján a könyvtár létezésére hívták fel a figyelmet. A helyre, ahol a könyvek mellett honismereti kör és különböző tanfolyamok is működtek. Hosszas utánjárással ugyan, de gyűjtötték a szakdolgozatokat is már, és olvasói térképeket is készítettek. Mindezekhez a praktikák egész sora társult, hogy alkalmazni lehessen a bevált módszereket másutt is.

Hogy mitől volt különleges ez a nap?

Mint remélhetően minden szakma, a könyvtáros szakma is rendre megemlékezik elődeiről, kiválóságairól – többnyire szakmai körökben. Ez alkalommal azonban egy szakmán kívüli, civil, más hivatást választó, másutt élő személy emlékezett és szervezett emléknapot. Valószínűleg sokszor gondolunk vissza életünk meghatározó személyiségeire, kedvesen emlékezünk rájuk, esetleg írásban is rögzítjük ezt valahol, de az már igazán ritkaságszámba megy, amikor valaki, a „szellem emberének” emlékét megőrzendő, összehívja az érdekelteket: a volt munkatársakat, a jelenlegi szakmai követőket, a régi olvasókat, a legendás honismereti szakkör tagjait, Fekete Dezső utódait, érdeklődőket. Ráadásul, mert erről sem feledkezhetünk meg, ennek költségeit is ő állja. Fontos neki.

Lélekemelő volt érzékelni azt a máig élő hatást, amelyet ezekben az akkor tizenkét–tizennégy éves lányokban, fiúkban a honismereti szakkör kapcsán elültetett. Igazi szellemi műhely működött! Azt mutatta meg – a főszervező, Kiss Pál személyében –, hogy milyen hatással bír, bírhat is egy könyvtáros. Nyilván – remélhetőleg – sokfélével, sokakra, sokszor életre szóló irányokkal. Az viszont, hogy valaki ötven év távlatából és azóta is folyamatosan úgy tartsa ébren egykori könyvtárosa emlékét, mint ahogy ezt Kiss Pál teszi, valószínűleg elég egyedi.
Ő az a személy, aki kiad egy könyvsorozatot is, Bácsalmás Könyvek címmel, és ő az is, aki a mai napig úgy adja fel leveleit szerte a világba, hogy a levélzárón a szülővárosára hívja fel a figyelmet. Mindez valószínűleg nem így alakul, ha Fekete Dezső annak idején nem vonja be a honismereti mozgalomba ezeket a kisdiákokat. Lehetne még beszélni róluk, de a kis írásnak nem ez a célja.

Persze nemcsak a honismereti szakkörösök emlékeztek, köztük még Busa Ilona, Tordi Mária, de mások, így Ceglédi József Kázmér író is. Szólt a szakmai kapcsolatról a legtöbb évet vele dolgozó Szénásiné Harton Edit, a későbbi, kiskunhalasi időszakról Varga-Sabján Gyula, és e sorok írója is, akinek első könyvtárosi „iskoláját” Fekete Dezső jelentette – az a közel négy hónapi együttmunkálkodás meghatározó, életre szóló tanulságokkal szolgált, szakmaszeretetre, hitvallásra tanította –, és természetesen szakmánk egyik mai legmeghatározóbb alakja, a kecskeméti Katona József Megyei Könyvtár igazgatója, Ramháb Mária is.

Szép pálya és különlegesen szép „nyom”. Kívánok mindenkinek hasonlót!

Címkék

Kapcsolódó galériák