Születésnapi köszöntés könyvbemutatóval

Monostori Imre június 1-jén ünnepelte hetvenedik születésnapját. Irodalomtörténész, kritikus, pedagógus, könyvtáros, az irodalomtudományok kandidátusa. Amikor elvállaltam, hogy írok róla, úgy éreztem, nem mondhatok nemet, hiszen az időnként még publikáló könyvtárosok közül (mert azért még mindig annak érzem magam) egyedül én ismerem – annyira, amennyire – negyven éve. Hajdanán dolgoztunk egy szobában, láthattuk egymást jó és kevésbé jó pillanatainkban. Műveit a régi barátsággal dedikálja, és nem feledkezett meg az én hetvenéves születésnapomról sem.

Mégis elbizonytalanodtam. Hiszen mit tudhatunk róla? Mindannyian tudunk Szentgálpusztáról, ahol gyermekéveit töltötte. Ha másként nem, hát olvasmányainkból el tudjuk képzelni azt az osztatlan általános iskolát is, ahol tanító szülei keze alatt a tehetséges kisfiú (a nem akármilyen tehetségű szülei munkájával) annyi tudást – és még mi minden mást! – halmozhatott fel, annyi szorgalmat, kitartást tapasztalhatott és tanulhatott, ahol képes lehetett oly mértékben elsajátítani a becsületes munka tiszteletét és tisztességét, hogy magabiztosan teljesítse a szekszárdi gimnázium, majd a szegedi egyetem követelményeit.

Többen azt is tudjuk róla, egyetemi évei alatt statisztált is a szegedi Nemzeti Színházban. A plusz jövedelem is fontos lehetett, no meg az igazi jó tanár egyben színész is. Ebből ízelítőt kaptunk a megyei könyvtár ötvenéves születésnapját ünneplő est „magyar óráján”. De, bár vonzotta a színház (így talált rá Németh László témájára is), a megszerzett tudás átadásának kényszere, az ismeretek bővítésének kiolthatatlan szomja a katedrára predesztinálta.

Sorsa – Tatabánya szerencséjére – a bányászvárosba sodorta. Konfliktusos tanári pályájáról végképp keveset tudunk, túl jó, túl fajsúlyos személyiség volt ő a szakmunkásképzőhöz, de a megyei könyvtárba – remélhetően – szívesen jött. Horváth Géza biztosan örömmel fogadta: az ő vezetői elve ugyanis az volt, hogy minél nagyobb tudású munkatársakat vegyen maga köré, feladatát abban látta, hogy lehetőséget biztosítson fejlődésükhöz, használja tudásukat a könyvtár munkájának jobbításában.

Az akkor már kutató-tanulmányíró doktor további útja ugyan nem volt mentes nehézségektől, konfliktusoktól, de pályájában nem érzek nagyobb törést. A könyvtár szak elvégzése után a Kulturális Minisztérium ösztöndíjasa volt, majd az Új Forrás szerkesztője, főszerkesztője lett.

Hajdanán nem volt publikus, mára a résztvevők is elkoptak, akik tudhatják: amikor Horváth Géza nyugdíjba vonulása után igazgatót kerestek, a könyvtár pártalapszervezete kérte a pártbizottságot, hogy őt nevezzék ki. Akkor még nem lehetett megosztani az Új Forrás szerkesztői-főszerkesztői feladatait a könyvtárigazgatással. A pártbizottság tartotta fontosabbnak szerkesztői feladatait vagy ő döntött így? Nem tudom. Így csak 1990-ben jött vissza a megyei könyvtárba, akkor már kettős szerepkörben. A könyvtár nyomdája és kötészete abban az időben még alkalmas volt a kiadói feladatok ellátására, így a kompromisszumos megoldás mindkét fél számára gyümölcsözőnek bizonyult.

Nem volt könnyű a ’90-es években könyvtárigazgatónak lenni. A megyei könyvtári feladatkört is újra kellett fogalmazni, megváltoztak a folyóirat-szerkesztés, könyvkiadás feltételei is, így a megnövekedett feladattömeg nem jelenthetett számára felhőtlen éveket. (Ahogy az addigiak sem voltak azok.) Ugyanakkor a kritikus-tudós szerkesztő az ezredfordulóra sikeresen valósította meg az egykoron fel-felbukkant „tudós könyvtáros” szerepét is.

Kettőnk munkakapcsolata 1999-ben folytatódott. Bármennyire imádtam a „kis családi könyvtár korlátlan lehetőségekkel” könyvtárosának szerepét, a hívásnak, az új kihívásnak nem tudtam ellenállni.

Könyvtárvezetőként igyekezett a megfelelő embereket megtalálni a megfelelő helyre, sokat követelt, de bízott is munkatársaiban. A könyvtár hagyományait követve biztosította a megyei írott szakmai fórum működtetését (a KemLib immár a harmadik névváltozat, és a modern kornak megfelelően online formában jelenik meg), a korábbinál is nagyobb hangsúlyt fektetett az évkönyvek megjelentetésére (ezt megelőzően ötévenként, 1990-től kétévenként jelent meg), a fokozatos modernizálás mellett nem feledkezett meg az olvasóvá nevelés fontosságáról (például a változatos gyermekkönyvtári munkáról), az olvasókkal való foglalkozás színvonaláról. Országos hírű rendezvények sorával is büszkélkedhetett a könyvtár; részben az Új Forrás szerzői, részben kritikusi-tudományos munkájából eredő kapcsolatai jóvoltából. Időközben újra aktuálissá vált a megye könyvtárainak gondozása, fejlesztése is. A hajdan kissé lenézett módszertani munka megújulva, új lehetőségekkel és feladatokkal jelent meg a könyvtár életében.

Ugyanakkor megmaradt tudós könyvtárosnak is. A katalógusban jelenleg tizenhat önálló kötete lelhető fel, további harmincnégyben jelzik szerkesztőként. Kutatómunkájának igényességéről könyvtárközis kollégáink tudnának mesélni, szerkesztői munkáját közös tevékenységünk eredményeként magam is megtapasztaltam. Az természetes, hogy a gondolatok igényes megfogalmazására, a helyesírásra (a szótár mindig mindkettőnk keze ügyében volt-van), a „pont, pont, vesszőcskékre” ügyelt, de a kiadvány formáját sem tévesztette soha szem elől. A szövegkörnyezetekben a táblázatok elhelyezése, az esetleges javítások után keletkező „fattyúsorok” következetes korrigálása éppoly fontos volt számára, mint maga a tartalom. Egységben látta a kiadványokat.

Soha nem felejtek el egy késő nyári péntek délutánt. A könyvtártörténet x-edik átnézése után véglegesítettük a kiadványt. (Az a megtiszteltetés ért, hogy ő volt az olvasószerkesztője a műnek.) Valójában minden a helyén volt, csak az itt mégse legyen másfél sor, ott a táblázat formáján még lehet szépíteni, biztos, hogy pontos az oldalszámozás stb. volt a feladat. A szobát lassan beterítette a kiselejtezett oldalak tömege, délután ötre végre elkészült a tökéletes, hétfőn tényleg nyomdába adható kézirat.

Jó pihenést kívántunk egymásnak. Én kissé lassabban cihelődtem össze, kifelé menet találkoztam vele, ő már visszafelé jött. Képzeld, itt felejtettem a kéziratot – mondta. Remélem, nem látszott rajtam, hogy gondolatban a fejemhez kaptam: az anyagot végül csütörtökön vittük a nyomdába…

Elve, miszerint tökéletes munka nincs, de törekedni kell rá, mindenben megnyilvánult, de önmagára alkalmazta-alkalmazza a legkövetkezetesebben, a legkíméletlenebbül. Kutatómunkája során nemcsak minden létező forrást felkutat, feldolgoz, de mindig mindent pontosan dokumentál is. Ahogy a saját munkáit is. Az utolsó tudós könyvtárosok egyike, és csak remélni lehet, hogy lesznek még követői. Visszaemlékezésem elején azt írtam, hogy emberi tulajdonságai a katedrára predesztinálták. Ez nem volt tévedés: életműve, példája tanítás, felsőfokon.

Szerencsésnek mondhatja magát a város, hogy sorsa ide vetette, még nagyobb szerencse, hogy itt is maradt. Szerencsések vagyunk mi magunk is, hogy ismerhetjük, hogy tanulhattunk tőle, ha nem is ragadt ránk annyi, amennyit szeretett volna átadni, amennyit minden bizonnyal elvárt volna tőlünk.

Életműve – szerencsére – nem befejezett, alkotókedve változatlan. Elnézést kérve, hogy meg sem kíséreltem a tudósról írni, ezzel az emlékezéssel kívánok boldog születésnapot, bízva abban, hogy értő olvasói a távoli jövőben is tanulnak tőle – nemcsak ismereteket, hanem emberséget, tisztességet, a tudás, a tények elemzésének fontosságát, egymás megbecsülését is.

Címkék

Kapcsolódó galériák