„Egy lángot adok, ápold, add tovább…”

A dunavecsei Gróf Teleki József Általános Iskola

Valahogy Reményik Sándor Öröktűz című verse jut eszembe, amikor az iskolámra gondolok. Kisvárosi, huszonnégy éve református iskolaként funkcionáló épület, ahol béke honol, végre elkészült és teljes pompájában ragyog. Udvara tágas, benne magas fák zöldellnek, ahonnét még tanórákon is madárdal hallatszik.

Talán nyugodt évek következnek, taníthatunk, a gyerekek pedig továbbadhatják és híven őrizhetik az „öröklángot”?

Tizedik éve dolgozom Dunavecsén tanárként, intézményünkbe három éve érkeztem, ide, ahol magam is nyugalmat találtam tizennégy éves pályafutásom alatt, ebbe a családias környezetbe, ahol mind a pedagógusok, mind a diákok kibontakoztathatják tehetségüket. Útkereső voltam magam is. Elvégeztem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán a magyar- és történelemtanár szakot, de valami hiányzott az életemből… Aztán két éve etikatanár lettem, majd álmaimat beteljesítve a könyvtári szakember szakot is elvégeztem a Kodolányi János Főiskolán. Folyamatos tanulás az élet, csak úgy mutathatunk mi magunk is példát, ha gyakran képezzük önmagunkat. Következő tervem: a fejlesztő biblioterapeuta szakképesítés megszerzése. Ezzel a végzettséggel nem csupán pedagógus szakvizsgához jutok majd, így humán területen sokoldalúvá válva könnyebbé tehetem a problémás gyerekek lelki életét, hanem részese lehetek családi kapcsolataik javulásának is.

Közben tapasztalatokat gyűjtök, küzdök, hogy elfogadjanak a diákjaim, elhiggyék, hogy nem csupán átmenetileg érkeztem ide, hanem az iskolaalapító lelkészcsaláddal karöltve szeretném, ha tanítványaim többek lehetnének, ha megállnák helyüket országos vagy megyei versenyeken, de főleg az élet kihívásai közepette. Szeretnék továbbra is őszinte lelkesedéssel, szeretetteljes szigorral, tevékenyen részt venni a nevelésükben.

Oporné Fodor Mária így gondolkodik erről: a könyvtárostanár tekintse szolgálatnak a munkáját, tudjon kialakítani könyvtárában egy olyan „pedagógiai műhelyt, ahova szívesen megy diák és tanár is, ahol közösen keresik a tanításban, nevelésben felmerülő kérdések megoldását, ahol emberi kapcsolatok születnek. Ha kialakulnak ezek a kapcsolatok, akkor már akár kolléga, akár diák kezébe lehet nyomni egy könyvet, olvastad már, nekem tetszik, érdekelne a véleményed stb. megjegyzéssel, így ezzel a személyes kapcsolattal lehet tanítványainkat, kollégáinkat is olvasóvá tennünk.”[1]

 

„Csillaggal álmodik az éjszaka, / És öröktűzzel álmodik a szívem…”[2]

Most nagy a csend, hiszen nyári szünet van. És álmodtunk. Egy új, szebb tanévről, hogy csupa tehetséges gyerek jár végre hozzánk is, arról, hogy elviszik a jó hírünket, és nem azért jelentkeznek intézményünkbe néhányan, mert máshonnan eltanácsolták őket, hanem azért, mert itt annyi szuper szabadidős programlehetőség van, és a legtöbb ingyenes. Ha behunyom a szemem egy pillanatra és csupán annyit látok, amennyit idén a diákok irodalom és a városi emlékműsorok terén letettek az asztalra, máris boldogság önti el a szívem ebben a reménytelen világban. Hiszen a mi iskolánkban a gyerekek ötven százaléka biztosan küzd valamilyen tanulási, magatartási zavarral, vagy mindkettővel. Könyvtáros tanulmányaim során sokszor olvastam a biblioterápiáról, úgy gondoltam, eddig is alkalmaztunk belőle bizonyos elemeket, és bevált. Egy gondolat fogalmazódott meg bennem, aztán az igazgató engedélyével, a szülők felügyeletével, noszogatásával, egy-egy jutalom ötössel megszületett a Jégkunyhó tündére című meséskötetünk, nagyjából négy hónap alatt. Sajnos jelenleg csak belső kiadványként, de a főigazgatótól ígéretet kaptam, hogy ha elkészül az iskolánk története, abban a meséskötet helyet kap.

Hálás szívvel köszönjük ezt a lehetőséget, és az eddigi bőkezű támogatást is, hiszen számtalan verseny helyszínére eljuttatott bennünket, szinte ingyen.

Igaz, olyanok vagyunk itt egymás számára valamennyien, mint egy család: mindenki ott segít a másikon, ahol tud. Tanárok és a fenntartók sokszor ruhát, élelmet adományoznak azoknak a gyermekeknek, családoknak, akik nem rendelkeznek ünneplő ruházattal, vagy éhesek és nincs pénzük tízóraira, ebédre, esetleg autóbuszra. Nem volt könnyű elhitetni a tanulókkal, hogy érdemes részt venniük efféle megmérettetéseken, hiszen gyakran tapasztaljuk, hogy rendezvényeken kívülállóként bánnak velünk, diákjaink pedig minden felkészültségük dacára sem érnek el helyezéseket. Aztán megtört a jég!

Már tudják, hogy igaznak bizonyult az év igéje: „Mert ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük…”[3] Ebben a tanévben sikerült két országos meseíró találkozón is eredményesen szerepelnünk. Akikre büszkék lehetünk: Juhász József hatodik osztályos tanuló. Ő két országos második helyezést ért el, két különböző helyszínen. Sándor Janka pedig egy országos harmadik helyezést ért el hetedik osztályos kategóriában, és mellette egész tanévben minden tantárgyból kitűnő eredménnyel büszkélkedhetett.

A fent említett gyerekek sikerein felbuzdulva sikerült meggyőznöm a fenntartót és intézményvezetőt, hogy támogassák meseíró projektünket. Számomra külön értéket képvisel, hogy az általunk készített kiadványból ajándékképpen részesülhettek a könyv kis írói, illusztrátorai. Tudom, öt-tíz év távlatából jó érzés lesz majd számukra, ha levehetik a polcról saját alkotó szellemük munkáját…

Én pedig ajándéknak tekintem, hogy aki csak tehette, hozzáadta a maga lehetőségét a könyvhöz, és egy szép, közös mű lett belőle. Számomra ez az összefogás adja a mesekönyv legfőbb eszmei értékét. Az önzetlen, gyermekekért tevékenykedő élet iskolapéldájaként Anna néni, a kedves lelkésznő, vagy lánya, Dóri, az iskolatitkárunk is szabadidejét nem kímélve nyomtatta és fűzte a szükséges példányokat. Áldásos tevékenységüket ezúton is szeretném megköszönni. Ez a projekt megmutatta, hogy mennyi szeretet lakozik az emberi szívben, és a közös cél, hogy valóra válthassuk néhány szeretetéhes diákunk álmát, esetünkben a mesekönyvet, minket, kollégákat is összehozott. Egy emberként álltak mellém, segítő kezet nyújtva. Ki illusztrálta a szövegeket, ki szóval biztatott, ki a folyosón vagy az udvaron ügyelt helyettem, amíg a meséket gyűjtöttem a szeleburdi kisdiákoktól.

A 2014/15-ös tanév tapasztalatokban, eredményekben gazdag volt. Az előző tanévben megalakult szakmai műhely munkája elmélyültebbé, felelősségteljesebbé vált.

Az iskola igyekezett humán területen is képviseltetni száz-százhúsz fős diákságát.

Ha már a sakk, az asztalitenisz, az atlétika, a matematika, illetve az íjászat területén megyei és világbajnoki eredményeket könyvelhettek el diákjaink és oktatóik, szerettük volna megmutatni, hogy az irodalom, a könyvek szeretete sem áll távol tőlünk, a református iskola tanulóitól.

És a nem minden esetben hízelgő statisztikai adatok ellenére, ha néha akadozva is, de olvasunk. Hiszem, hogy minél több szeretetet, energiát, időt fektetünk a bátorító pedagógia gyakorlati alkalmazásába, diákjaink annál sikeresebbek lesznek. Hiszem, hogy pár év kitartó munka hatására csökkenni fog a szakadék a nehéz sorsú családok és a magas kultúrával naponta találkozó gyerekek olvasási szokásai között.

Egy tanár, egy könyvtáros mindig arra vágyik, hogy számtalan érdeklődő arc vegye körül, diákjai szeressenek anyanyelvükön írni, olvasni, ne csak azt, amit kötelező. Hiszen az anyanyelv szeretete “mélyen bennem van vérem csöppjében, idegeim dúcában metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való létben csak így nyilatkozhatunk meg igazán.”[4] – írja Kosztolányi Dezső. Ez minden törvényt felülír, mindennél fontosabb, hogy egy gyermek tudja, honnan indult, hová tart. Minden tanévben képviseltetjük magunkat szeptember végén a kiskőrösi szavalóversenyen; ezt követik az Erzsébet-napi szavalóversenyek: házi forduló, ahol kiválasztjuk a városi versenyre továbbjutó legtehetségesebb diákjainkat, majd Kunszentmiklóson, a területi fordulón is megmérettetjük magunkat. Ezen időszak rendkívül sűrű programokat hozott magával, mert egy héten belül három helyszínre is el kellett utaznunk a diákokkal: az Erzsébet napi szavalóversenyre, Kunszentmiklósra, Szeghalomra, illetve Tiszakécskére a két meseíró találkozóra. Szerencsére fáradhatatlan, szorgalmas diákok a „jobb kezeim”, így a tanulásban sem maradtak le a sok program miatt. Jankára rendkívül büszkék vagyunk mindannyian, mert nem csupán gyönyörű meséket írt, amelyek közül egyiket Szeghalmon bronzéremmel és egy szép könyvvel jutalmazták, de a márciusi Petőfi-szavalóversenyen első helyezést ért el, matematikából is megyei helyezett lett, és kitűnő bizonyítvánnyal büszkélkedhet.

Említésre méltó Fodor András üstökös-szerű sikere is, aki szintén hetedik osztályos diákunk: a júniusi tehetségnapon azzal lepett meg bennünket, hogy megtanulta József Attila Óda című versét, amellyel igencsak kivívta a zsűri elismerését, és matematikából, sakkból szintén profikat megszégyenítő módon teljesített.

Vannak még kiaknázatlan területeink, de büszkék vagyunk arra, hogy a kezdeti kudarcok után – gyakorlatilag egy év alatt – iskolánk felső tagozatos tanulói közül sokan elhozzák már megmutatni az általuk olvasott műveket, mesélnek róluk, véleményt kérnek, sokszor pedig kamasz szokásokhoz híven véleményezik is.

Ebben nagy szerepet játszanak a református hittan órák is, gyermekdélutánok, táborok, ahol az ajánlott művek közt szerepel Joni Eareckson önéletrajzi regénye és Eleanor H. Porter Az Élet játéka című műve is.

A friss könyvtáros diplomám sikereként élem meg, hogy a városi könyvtárismereti vetélkedőn a tavalyi tanévben második-harmadik, idén pedig második helyezést ért el kis iskolánk egyik négyfős csapata. Miközben erre a vetélkedőre készültünk, gondolatban elkalauzoltam a kisdiákjaimat Finnországba, a Kalevala földjére, megismertük Vikár Béla munkásságát, illetve alapszinten a könyvek bibliográfiai leírásával és osztályozásával foglalkoztunk. Néhány fontos könyvtári alapfogalmat is megtanultak, végül, de nem utolsósorban pedig számot adtak néhány általuk ismert szakirodalmi, illetve szépirodalmi alkotásról.

Mivel az osztályból csak nyolc fő tudott részt venni a versenyen, így két csapat szerepelt, az egyik csapat városi második helyezést ért el. A helyezettek jutalma természetesen egy-egy jó könyv volt, amelyet a ballagáson kaptak meg.

Számunkra ezek a versenyek azért bírnak nagy jelentőséggel, mert a mi diákjaink sajnos nem egy körzetből jönnek, hanem akár az ország különböző pontjairól is.

Nem könnyű összecsiszolni őket, hiszen az otthonról hozott minta sokszor nem ösztönöz. Van olyan diákom, aki szívesen vesz részt szavalóversenyeken, mesemondó-versenyeken, mert tehetséges, de otthon sajnos csak olyan könyvei vannak, amelyeket az iskolában jutalomként kapott. Ezeket nagy becsben tartja, sokszor egész évben magánál tartja a táskájában. Vekerdy Tamás pszichológus így fogalmazott: “A hallott mesével indul az olvasóvá nevelés. Nem lesz jó olvasó az, aki nem hallott elég mesét. A sok mesét hallgató gyerek a későbbiekben is jó olvasóvá lesz. Az olvasóvá váláshoz azonban szükség van arra is, hogy a gyermek kiskorában könyvet olvasó embereket, szülőket, pedagógusokat lásson maga körül!”[5]

 

„Egy lángot adok, ápold, add tovább / És gondozd híven…”[6]

Célom, hogy a Gróf Teleki József Református Általános Iskola diákjait, és idővel talán néhány szakmáját szerető szakiskolását is, jó olvasó és a kultúrát tisztelő emberekké neveljem.

Az olvasásra nevelés legfontosabb szereplői:

o a család, amely a szokások kialakításával, példamutatásával, olvasmányélményekről folytatott beszélgetésekkel segíthet,

o az iskola, amely a készségek kialakításában jeleskedhet,

o a könyvtár, amely gyakorlóhely lehet az eszközök használatához, menedékhely, amely életformává teszi a betű szeretetét.

A református egyház iskolái ma is kiemelkednek a tudás magas szintű átadásában. “Ennek fő oka az iskolák sajátos közössége, a vallási háttér és a tanárok önkéntes szabadidő-befektetése. A tanár és a diák közti kapcsolatban hangsúlyt kap a diákokkal való egyéni foglalkozás, tehetséggondozás, illetve a lelki gondozás. Az iskolai légkört legfőképpen a tantestület határozza meg. A tanári elvárások közvetlenül és közvetve befolyásolják a diákok teljesítményét. A református iskolák egyszerre próbálják a hagyományos és modern értékeket átadni.”[7]

Az értékes irodalom pedig újra és újra értelmezést követel ki magának. Interpretálni kell megtanítanunk, és ha valakiben kialakul az interpretáció igénye és képessége, esélye van arra, hogy az igénylő a művek felé forduljon.

Intézményünkben az alábbi események váltak hagyománnyá az olvasás népszerűsítése kapcsán:

o Évente tartott városi és helyi könyvtárismereti vetélkedők

o Rendszeresen tartott könyvtári órák és foglalkozások

o Szavalóversenyek, meseíró és mesemondó találkozók a könyvtár rendezésében

o Hagyománnyá lett, hogy jeles iskolai eseményekre mesekönyvet állítunk össze az intézmény tanulóinak munkáiból.

o Mese akadályverseny, amelyen három mesét kell megtanulni, előadni a sikeres szerepléshez

o Bizonyos ünnepkörhöz kapcsolódva versírás, verskeresés, rajzolás

o Biblioterápiás foglalkozások keretében feldolgozni a részt vevő tanulókat foglalkoztató kérdéseket

o Mesék, novellák illusztrálása rajzverseny keretében

o Író-olvasó találkozók szervezése kortárs írókkal; könyvbemutató

o Színházlátogatás, illetve adott irodalmi mű filmváltozatának megtekintése a könyv elolvasása után

o Egy történelmi esemény, földrajzi helyszín, költő életrajza kapcsán plakát készítése; játékos feldolgozás, terepasztal készítése az Egri csillagok vagy A Pál utcai fiúk feldolgozása során

o Drámapedagógiai órák tartása; színdarab rendezése egy-egy tanult vagy kedvelt műből

Nemcsak tanórai keretek között megismert irodalmi mű, például a János vitéz eseményeit dolgozzuk fel, de kiemelkedő történelmi személyek, mint Lorántffy Zsuzsanna élete is példaképpé vált ezáltal mind az alsós, mind pedig a felsős diákok körében.

o Városi, iskolai megemlékezéseinken is a “bátorító pedagógia” elve érvényesül, ha a műsor profilja engedi, a diákok és a tanárok együtt állnak színpadra.

o Rendkívüli irodalomórák tartása

o Ezer (egy) éjszaka a könyvtárban; olvasótábor rendezése a könyvtár szervezésében

o A célközönséget, jelen esetben a “Z” generációt, ha mindenképpen el szeretnénk érni, akkor olyan közösségi fórumokon, mint a Facebook, jelen kell lenni a könyvtárosoknak is. Létre lehet hozni olyan csoportokat, ahol be lehet számolni az olvasmányélményükről. Példaképünk e téren a mezőkovácsházi csoport: Könyv kommandó.

o Kutatókaland szervezése a könyvtárban egy-egy ismeretterjesztő témában

A társadalom, az iskola feladata, hogy segítsen a könyvek, az olvasás megszerettetésének szorgalmazásával, “mert ezzel alapvető önvédelmi, ha úgy tetszik, öngyógyítási eszközt ad a gyerek kezébe, s így megerősítve teszi őt képessé az élete során felmerülő nehézségek leküzdésére.” A „gyermek csak azt fogja tudni alkalmazni, és felnőve majd továbbadni, amire mintát, modellt kapott, amit megtanul. Akik kaptak gyermekkorukban olvasmányélményt, segítséget, később mindig adni akarnak: könyvet, szeretetet, segítséget.”[8]

Márai Sándor így fogalmazta meg a tanárok, könyvtárosok feladatát: „neveld olvasóvá a rád bízott gyermekeket!”[9]

 

[1] Oporné Fodor Mária: Mit jelent nekem a könyvtár tanulóként, anyaként, tanárként és iskolavezetőként.
In: Iskolakönyvtáros 3. (1999) 1. (11.) 10–11.          

[2] Reményik Sándor: Öröktűz
[3] Biblia, Máté 18,20
[4] Kosztolányi Dezső: Magyarul

[5] Srácnevelde (Fiús Szülők Társasága). Hogyan ismerkedjen meg kisfiad az olvasás csodálatos világával? (2013. 06. 25.)
http://www.sracnevelde.hu/hogyan-ismerkedjen-meg-kisfiad-az-olvasas-csodalatos-vilagaval/

[6] Reményik Sándor: Öröktűz
[7] Bacskai Katinka: Református iskolák tanárai. In: Magyar pedagógia 108. (2008) 4. sz. 359–378.
[8] Bartos Éva: Gyermekek biblioterápiája. In: Fordulópont Bp., Pont Kiadó I. (1999) 2–3. 103.

[9]Csekő Györgyi: Az olvasás öröme. Im: Könyv és Nevelés 12. (2010) 4. sz.

Címkék

Kapcsolódó galériák